1.FEJEZET: kezdetek

A történetemhez az is hozzá tartozik, hogy, hogy jutottam el eddig, eddig a percig míg édesanyám tudomásomra nem adta, hogy márpedig mi Berlinbe költözünk. Még, hogy ha röviden is szeretném megfogalmazni az én kis eddigi átlagos történetemet, akkor is eléggé bonyolult és zűrzavaros lehet mások számára akik nem ebben nőttek fel. Ugye eddig megtudhattátok, hogy a szüleim elváltak, és azt is hogy édesanyámmal élek, de azt például van nem, hogy van két testvérem, és igazából itt kezdődik az egyik úgy nevezett zűrzavar. Azért is zűrzavaros, és próbálom egyszerűen fogalmazni, mert édesanyám és édesapám 3 éves koromban elváltak, azaz idén pontosan 11 éve, ezek után édesapám és édesanyám is újraházasodott, majd 2006-ban édesanyámnak és az akkori nevelőapám született egy gyerek, az én kis öcsém Matt, Matt ma már 7 éves, de már koránt sem az édesapjával él, mivel anya és Patrik (akkori nevelőapám, Matt édesapja) elváltak 2009-ben, nem volt egy hosszú házasság, de legalább most már boldog édesanyám mostani párjával Alan-nel, akivel 3éve vannak együtt, majd ezek után következett, hogy édesapáméknál született 2011-ben még egy kisöcsém Zayn, ő ma már 2 éves, jelenleg ő az egyik oka ami miatt félek aberlini úttól,eddig hetente láttam, minden hétvégén leutaztam hozzájuk csak, hogy lássam, aztán most milyen lesz évente egyszer látni, nem jó bee gondolni, félek tőle. Ha már a félelmet kiváltó okoknál tartok, a következő a barátaim, szerintem ez mindent magában foglal, szeretem őket és hiányozni fognak, valamiért sosem lesz nélkülük az élet, hiába van internet és ott tarthatjuk a kapcsolatot, de mégsem ugyan olyan mikor rendszeresen naponta, vagy akár hetente találkozhattunk, nem lesz ugyan az, soha sem, még akkor sem ha évente vissza utazhatok és láthatom őket. A harmadik ok, az iskolám, az én szeretett iskolám, igaz, hogy csak két éve járok ide, de akkor is sokkal jobban a szívemhez nőtt, mit az előző ahova hat évig jártam, az valahogy nem hozzám tartozott, valahogy nem az én világom, volt de ez az iskola igen itt magam lehet, itt van ez a jó osztály akik közt úgy érzem igen is hozzám tartoznak, most hogy itt a ballagás és a bankett ami már csak pár napot jelent ebből az iskolából, ebből az osztályból, el képzelhetetlen milyen lesz nélkülük,eddig is úgy volt, hogy a fél osztálytól búcsút kell intenem, de legalább a másik fele elkísért volna életem egy részén át, mivel kisgimnáziumba járok, de bárki dönthet úgy hogy ballagás után mégis másik iskolát választ, eddig velem nem így volt, eddig úgy volt, hogy ez az iskola az enyém, hogy még 5 évig itt leszek, de ezek szerint egy berlini gimnáziumban leszek jövőre és nem itt, biztosan az sem lesz rossz, de mégsem ugyan ez, biztosan meg fogom szeretni, de biztosan sírni is fogok a régi iránt. A ballagás a búcsút fogja jelenteni, az iskolától, az osztályomtól, a tanáraimtól, a városomtól, az országomtól, és majd kicsit később a családomtól is, a nagyszüleimtől, az unokatestvéreimtől, apáéktól, és legvégül a barátaimtól, mert igen ők is a családom, a megválasztható családom, fájdalmas lesz, de el kell viselnem. El kell viselnem mert ott jobb élet lesz, ott szebb lesz, és talán egyszer apáék is kijönnek és talán ott lesznek és együtt leszünk, és nem leszek két ország között tengődve, de ez csak mind talán, semmi sem biztos, a biztos az, hogy költözünk, de addig is az utolsó heteket, napokat, órákat, perceket nem sírással kell töltenem, hanem ki kell élveznem az utolsó pillanatokat és boldog emlékekkel tele kell elmennem innen, semmi rosszat nem vihetek magammal, csak a jót, csak a szépét, egy darabig abból kell táplálkoznom, később majd ott jó élet lesz és majd meg lesz az ottani szép és jó, de addig is csak a régi marad. A lényeg, pedig az, hogy „Fő az optimizmus”, mindenhez úgy kell hozzá állni, hogy biztos jó lesz és akkor tényleg jó is lesz, nem ugyan az mint régen, de jó lesz az a lényeg. Addig is kiélvezem az utolsó pillanatokat.

                                                                                                          Eger,2013.06.12