1.FEJEZET: kezdetek
A történetemhez az is hozzá tartozik, hogy, hogy jutottam el
eddig, eddig a percig míg édesanyám tudomásomra nem adta, hogy márpedig mi
Berlinbe költözünk. Még, hogy ha röviden is szeretném megfogalmazni az én kis
eddigi átlagos történetemet, akkor is eléggé bonyolult és zűrzavaros lehet
mások számára akik nem ebben nőttek fel. Ugye eddig megtudhattátok, hogy a
szüleim elváltak, és azt is hogy édesanyámmal élek, de azt például van nem,
hogy van két testvérem, és igazából itt kezdődik az egyik úgy nevezett
zűrzavar. Azért is zűrzavaros, és próbálom egyszerűen fogalmazni, mert édesanyám
és édesapám 3 éves koromban elváltak, azaz idén pontosan 11 éve, ezek után
édesapám és édesanyám is újraházasodott, majd 2006-ban édesanyámnak és az
akkori nevelőapám született egy gyerek, az én kis öcsém Matt, Matt ma már 7
éves, de már koránt sem az édesapjával él, mivel anya és Patrik (akkori nevelőapám,
Matt édesapja) elváltak 2009-ben, nem volt egy hosszú házasság, de legalább
most már boldog édesanyám mostani párjával Alan-nel, akivel 3éve vannak együtt,
majd ezek után következett, hogy édesapáméknál született 2011-ben még egy
kisöcsém Zayn, ő ma már 2 éves, jelenleg ő az egyik oka ami miatt félek aberlini
úttól,eddig hetente láttam, minden hétvégén leutaztam hozzájuk csak, hogy
lássam, aztán most milyen lesz évente egyszer látni, nem jó bee gondolni, félek
tőle. Ha már a félelmet kiváltó okoknál tartok, a következő a barátaim,
szerintem ez mindent magában foglal, szeretem őket és hiányozni fognak,
valamiért sosem lesz nélkülük az élet, hiába van internet és ott tarthatjuk a
kapcsolatot, de mégsem ugyan olyan mikor rendszeresen naponta, vagy akár
hetente találkozhattunk, nem lesz ugyan az, soha sem, még akkor sem ha évente
vissza utazhatok és láthatom őket. A harmadik ok, az iskolám, az én szeretett
iskolám, igaz, hogy csak két éve járok ide, de akkor is sokkal jobban a
szívemhez nőtt, mit az előző ahova hat évig jártam, az valahogy nem hozzám
tartozott, valahogy nem az én világom, volt de ez az iskola igen itt magam
lehet, itt van ez a jó osztály akik közt úgy érzem igen is hozzám tartoznak,
most hogy itt a ballagás és a bankett ami már csak pár napot jelent ebből az
iskolából, ebből az osztályból, el képzelhetetlen milyen lesz nélkülük,eddig is
úgy volt, hogy a fél osztálytól búcsút kell intenem, de legalább a másik fele
elkísért volna életem egy részén át, mivel kisgimnáziumba járok, de bárki dönthet
úgy hogy ballagás után mégis másik iskolát választ, eddig velem nem így volt,
eddig úgy volt, hogy ez az iskola az enyém, hogy még 5 évig itt leszek, de ezek
szerint egy berlini gimnáziumban leszek jövőre és nem itt, biztosan az sem lesz
rossz, de mégsem ugyan ez, biztosan meg fogom szeretni, de biztosan sírni is
fogok a régi iránt. A ballagás a búcsút fogja jelenteni, az iskolától, az
osztályomtól, a tanáraimtól, a városomtól, az országomtól, és majd kicsit
később a családomtól is, a nagyszüleimtől, az unokatestvéreimtől, apáéktól, és
legvégül a barátaimtól, mert igen ők is a családom, a megválasztható családom,
fájdalmas lesz, de el kell viselnem. El kell viselnem mert ott jobb élet lesz,
ott szebb lesz, és talán egyszer apáék is kijönnek és talán ott lesznek és
együtt leszünk, és nem leszek két ország között tengődve, de ez csak mind
talán, semmi sem biztos, a biztos az, hogy költözünk, de addig is az utolsó
heteket, napokat, órákat, perceket nem sírással kell töltenem, hanem ki kell
élveznem az utolsó pillanatokat és boldog emlékekkel tele kell elmennem innen,
semmi rosszat nem vihetek magammal, csak a jót, csak a szépét, egy darabig
abból kell táplálkoznom, később majd ott jó élet lesz és majd meg lesz az
ottani szép és jó, de addig is csak a régi marad. A lényeg, pedig az, hogy „Fő
az optimizmus”, mindenhez úgy kell hozzá állni, hogy biztos jó lesz és akkor
tényleg jó is lesz, nem ugyan az mint régen, de jó lesz az a lényeg. Addig is
kiélvezem az utolsó pillanatokat.
Eger,2013.06.12
