2.FEJEZET: bankett v. „ A BÚCSÚ kezdete”

A pillanat, amikor hazaérsz a bankettről, és átgondolsz mindent, mindent, ami azon a délutánon veled történt. Attól a perctől fogva, hogy édesapád megérkezik hozzátok, majd elindultok ketten. Attól kezdve, hogy beültök a kocsiba, ketten szótlanul édesanyád nélkül, édesanyád nélkül, mert ő nem lehet ott a bankettodon, nem lehet ott, mert a testvérednek krumpli méretűre dagadt az arca. Onnantól, hogy csöndben pár szóval megbeszélitek a berlini utat:

- Tehát mentek Berlinbe. – már a kérdést sem érdemli meg ez a puszta tény.

- Igen.

- Mikor?

- Hamarosan.

- Mennyire?

- 27 nap. - és egy könny csepp legördül az arcodon, majd ránézel édesapádra, és látod, hogy próbál erős maradni, de nem megy neki, egy csepp könny neki is végig folyik az arcán.

Kiszálltok a kocsiból, és próbáltok erősek maradni, olyanok mintha minden rendben lenne, mintha mi sem történt volna, hiszen ezt még kevesen tudják. Majd besétáltok az iskola kapuin keresztül az aulába, ott édesapád elfoglalja a helyét, te pedig lesétálsz az osztálytársaidhoz és próbálsz úgy tenni mintha neked is ez csak egy apró kis ünnepség lenne, pedig nem, ez A BÚCSÚ kezdte, a nagybetűs búcsú kezdete, innentől számítva már csak pár napod van itt ebben az iskolában már csak 2 nap és a ballagás, ez már semmi. Próbálod ezt nem kimutatni és próbálsz a többiekre koncentrálni, próbálod megérteni a műsor menetét, amit már hetek óta gyakoroltok, aminek most van itt az ideje, amit most tökéletesen kell végig csinálni, ami örök emlék marad a kedvenc osztályfőnöködnek az eddigi éveid során, a kedvenc osztályodnak, édesapádnak, és neked is. Elkezdődik a műsor mindenki síri csöndben ül és figyel, várja, hogy mi fog történni, várja a megnyitó beszédet. A megnyitó beszéd után várja az A osztály műsorát, amelyet 2 hónapig gyakoroltak, de korántsem látszott rajta. Az egész műsor egy hip-hop és egy latin táncból állt, majd ezt követően egy dalból, a közönség hiába várt, nem hatották meg annyira őket ezzel, magukban remélték, hogy majd a tiétek tengernyi könnyet csal elő mindenkiből. Így is lett. Az osztályfőnök már a latin táncnál sírni kezdett, pedig még csak semmi megható nem volt benne, csak egy egyszerű tánc. Aztán mikor egyik tehetséges osztálytársad szóló táncot ad elő akkor már kerül nála elő a zsebkendő, pedig ezt is csak felvezetésnek szántuk. Ezek után már a közönség is mulattal nézett, mikor az osztályodból egy lány „egy komoly, érzelmes darabbal készült. Címe: Bánatos keringő” , ezt azért tudod ilyen jól, mert te mondtad a felvezetést, mert százszor elolvastad már, már szinte fejből tudod, de ezt az utolsó részt különösen. A darab után az iskoládban nagyon fontos szerepet betöltő néptánc következett, amit néhány osztálytársad adott elő, ezt hiába minden iskolai rendezvény látjátok, mindig ámulattal figyeli mindenki, ahogyan most is. Osztályfőnöködre már nem mersz nézni annyira sír, pedig még csak most jön az igazán könny fakasztó rész. A fő ellenséged lép ki énekelni mindenki elé, egy igazán sírós dallal, hiába, hogy utálod, egyszerűen mikor ott végig hallgatod a libabőr kiül rád, elragad magával a dal, és itt kezdesz el te is sírni, itt gondolod végig a dolgokat, hogy itt kell hagynod mindent, ezt az iskolát, ezeket a tanárokat, ezt az osztályt és itt mindent, ez az első sírásod a mai napon, de nem a legutolsó. Amikor már a könnyeket letörölve beállsz a helyedre a keringőhöz, amit gyönyörűen végig táncoltok, amiben annyi munka volt, de megérte, mert innen gyönyörűen kinyitjátok a dalt, amit majd személyesen osztályfőnökötöknek szántok és amin végül borzalmasan vége mindennek és mindenki sír és nem bírja tovább, csak az osztályod tartja magát, mert ezt igen is végig kell énekelni szívből , úgy, hogy az osztályfőnökötökben ezt az élményt gyönyörűen megkoronázzátok. A dal végén egy emberként ölelitek közre osztályfőnökötöket és fejtitek ki köszöneteket ezekért a csodálatos évekért. Az ajándékozás pillanata, amikor minden tanár megkapja a saját ajándékát, de itt is szintén az osztályfőnökön van a hangsúly, ő az aki a legjobban örül és aki a legjobban sír, akihez mind oda mentek egy-egy pusziért, ölelésért. Itt az osztály sír, itt az osztályfőnök sír, együtt, közösen, egy szívből. A közös sírás után következi, hogy mindenki szétszéled és élvezi az estét, te úgy döntesz, hogy a két legjobb barátnőddel az osztályból elvonulsz arra a helyre ahova mindig jártatok ebben az évben minden szünetben, a lépcsőfordulóba a tornaterem felső öltözőinek bejáratához. Ide jártatok, itt néztétek az izzadt, izmos, gimis pasikat. Itt leülsz a helyedre, a radiátor elé a földre. Mindig itt ültél, minden szünetben, mindig mikor rossz kedved volt. Itt jó volt átgondolni azokat a pillanatokat amiket ezen a helyen töltöttél, majd átsétáltok a galérián, át a folyosó bejáratán, a sötét tipikus folyosóra, ahol végül eltörik minden, ömlik a könnyed, de nem veszi észre rajtad senki, annyira sötét van, és annyira hallkan sírsz. Végig gondolod, hogy ez az a folyosó amin mindig végig mentek, amin már nem sokáig lehetsz, amire mindig emlékezni fogsz, aminek a végén ott van az osztályterem, a tietek, ahova szinte minden reggel késve léptél be, ahova most is beléptetek, ahol most nem volt senki, ahol nem volt az a megszokott hangzavar ami mindig, ez a terem most csendes volt, de csak egy darabig, mert mikor belépsz a terembe, hangosan kezdesz el sírni már nem bírod tovább, csak mész az ablakig, ahhoz az ablakig ahova mindig elvonultál mikor rossz kedved volt, amihez oda mentél mindig és akár milyen idő volt oda mentél, és kinyitottad, majd kiültél oda, és csak gondolkoztál. Most megint oda mész, kinyitod, oda ülsz, lerúgod a cipőd, és csak sírsz és gondolkozol, hogy nem tudod itt hagyni mind ezt, e nélkül nem vagy teljes. Oda ül melléd az a lány aki már az egyik legjobb barátnőd az osztályból, az aki a padtársad volt másfél évig, akit megszerettél, aki bölcs, aki furcsa, de te mégis szereted, oda jön és megölel, és anyit mond:

„Biztosan ott is lesz egy ugyan ilyen jó osztály, biztosan őket is szeretni fogod, biztosan ott is jó helyed lesz, biztosan jó lesz ott is minden, ne sírj, szeretünk, bármennyit piszkáltunk, szeretünk és soha nem fogunk el felejteni, és beszélni fogunk, mindig, nem fogjuk elfelejteni egymást, nem vagyunk olyanok, ez nem olyan két év volt amit csak úgy el lehet dobni, fontosak vagyunk egymásnak.”

Meghat téged, ez és még jobban sírsz, de tudod, hogy akkor sem fogja semmi sem pótolni mind ezt. Ez akkor is hiányozni fog. Kimentek az iskola elé, ott az igazgató, az osztályfőnök és néhány osztálytársad, és meghallod, hogy arról beszélnek milyen jó lesz jövőre, milyen jó lesz, hogy így együtt maradtok, hogy milyen jó osztály lesztek. Igen, ők még nem tudják, hogy te elmész, és nem leszel köztük. A beszélgetés közben újra minden végig fut rajtad és nem bírod arrébb mész elég messze tőlük, hogy ne lássák, hogy sírsz, majd leülsz a fűbe és könnyeket hullatsz a kemény földre. Nem várod el, hogy bárki is oda jöjjön hozzád, de mégis ott lesz a három legjobb barátod az osztályból, a két lány akivel felmentél a terembe és Peter akivel kezdetben egymás ellentétei voltatok, és csak veszekedni tudtatok, majd idővel összekovácsolódtatok és jó barátokká váltatok. Oda ültek köréd és próbáltak felvidítani, néha ez sikerült is, de aztán újra és újra elő jött minden, és újra sírásban törtél ki. Mikor már nagy nehezen össze szedted magad, vissza mentél az iskola kapujába, megnézted magadnak, most így utoljára, mikor csodáltad iskolád, egyszer csak kitoppan a kapun egyik osztálytárad. Nem jelent sokat neked, de mikor meglát sírni, elmondod neki mi bánt, megölel és ez jól esik, tudod, hogy szívből jön, jól esett. Az ölelés után belépsz a kapun körbenézel és élvezed az este többi részét, majd mikor mész haza, utoljára megkéred Vicky-t, hogy kísérjen haza, ő az aki ott ült veled az ablakban, ő az aki minden késő estig tartó iskolai program után haza jött veled, benne bíztál, hiába volt lány, tudtad, hogy erős, és ha valami baj lenne enne bízhatsz. Most utoljára is vele mentél haza, a kapuban elköszöntetek, majd per csepp könnyet hullajtva hazaértél, a könnyek megint a búcsútól való félelem miatt volt, nem bírtak még akkor sem felfogni, hogy itt kell hagyni nem sokára mindent, még most is félelmetesnek tűnt. Beléptél az ajtón és mintha semmi sem történt volna, mintha nem is sírtad volna végig az estét, boldogan és vidáman mindent elmeséltél otthon, illetve mindent kivéve a sírásaidat, majd szinte úgy ahogy voltál bedőltél az ágyba és úgy érezted teljesen lefáradtál. Pár perc alatt elaszol, de előtte végig gondolod a délutánt, végig gondolod a bankettet, a ballagást, azt hogy már csak pár napod van, és végül átgondolod újra a búcsút és újra pár csepp könnyet ejtesz ez úttal a párnádra. Álomra hajtod fejed, elalszol és ezzel lezárul ez a napod is, úgy mint a többi, eggyel kevesebb az itt tölthető napokból és éjszakákból.

                                                                                              Eger, 2013.06.13.

1.FEJEZET: kezdetek

A történetemhez az is hozzá tartozik, hogy, hogy jutottam el eddig, eddig a percig míg édesanyám tudomásomra nem adta, hogy márpedig mi Berlinbe költözünk. Még, hogy ha röviden is szeretném megfogalmazni az én kis eddigi átlagos történetemet, akkor is eléggé bonyolult és zűrzavaros lehet mások számára akik nem ebben nőttek fel. Ugye eddig megtudhattátok, hogy a szüleim elváltak, és azt is hogy édesanyámmal élek, de azt például van nem, hogy van két testvérem, és igazából itt kezdődik az egyik úgy nevezett zűrzavar. Azért is zűrzavaros, és próbálom egyszerűen fogalmazni, mert édesanyám és édesapám 3 éves koromban elváltak, azaz idén pontosan 11 éve, ezek után édesapám és édesanyám is újraházasodott, majd 2006-ban édesanyámnak és az akkori nevelőapám született egy gyerek, az én kis öcsém Matt, Matt ma már 7 éves, de már koránt sem az édesapjával él, mivel anya és Patrik (akkori nevelőapám, Matt édesapja) elváltak 2009-ben, nem volt egy hosszú házasság, de legalább most már boldog édesanyám mostani párjával Alan-nel, akivel 3éve vannak együtt, majd ezek után következett, hogy édesapáméknál született 2011-ben még egy kisöcsém Zayn, ő ma már 2 éves, jelenleg ő az egyik oka ami miatt félek aberlini úttól,eddig hetente láttam, minden hétvégén leutaztam hozzájuk csak, hogy lássam, aztán most milyen lesz évente egyszer látni, nem jó bee gondolni, félek tőle. Ha már a félelmet kiváltó okoknál tartok, a következő a barátaim, szerintem ez mindent magában foglal, szeretem őket és hiányozni fognak, valamiért sosem lesz nélkülük az élet, hiába van internet és ott tarthatjuk a kapcsolatot, de mégsem ugyan olyan mikor rendszeresen naponta, vagy akár hetente találkozhattunk, nem lesz ugyan az, soha sem, még akkor sem ha évente vissza utazhatok és láthatom őket. A harmadik ok, az iskolám, az én szeretett iskolám, igaz, hogy csak két éve járok ide, de akkor is sokkal jobban a szívemhez nőtt, mit az előző ahova hat évig jártam, az valahogy nem hozzám tartozott, valahogy nem az én világom, volt de ez az iskola igen itt magam lehet, itt van ez a jó osztály akik közt úgy érzem igen is hozzám tartoznak, most hogy itt a ballagás és a bankett ami már csak pár napot jelent ebből az iskolából, ebből az osztályból, el képzelhetetlen milyen lesz nélkülük,eddig is úgy volt, hogy a fél osztálytól búcsút kell intenem, de legalább a másik fele elkísért volna életem egy részén át, mivel kisgimnáziumba járok, de bárki dönthet úgy hogy ballagás után mégis másik iskolát választ, eddig velem nem így volt, eddig úgy volt, hogy ez az iskola az enyém, hogy még 5 évig itt leszek, de ezek szerint egy berlini gimnáziumban leszek jövőre és nem itt, biztosan az sem lesz rossz, de mégsem ugyan ez, biztosan meg fogom szeretni, de biztosan sírni is fogok a régi iránt. A ballagás a búcsút fogja jelenteni, az iskolától, az osztályomtól, a tanáraimtól, a városomtól, az országomtól, és majd kicsit később a családomtól is, a nagyszüleimtől, az unokatestvéreimtől, apáéktól, és legvégül a barátaimtól, mert igen ők is a családom, a megválasztható családom, fájdalmas lesz, de el kell viselnem. El kell viselnem mert ott jobb élet lesz, ott szebb lesz, és talán egyszer apáék is kijönnek és talán ott lesznek és együtt leszünk, és nem leszek két ország között tengődve, de ez csak mind talán, semmi sem biztos, a biztos az, hogy költözünk, de addig is az utolsó heteket, napokat, órákat, perceket nem sírással kell töltenem, hanem ki kell élveznem az utolsó pillanatokat és boldog emlékekkel tele kell elmennem innen, semmi rosszat nem vihetek magammal, csak a jót, csak a szépét, egy darabig abból kell táplálkoznom, később majd ott jó élet lesz és majd meg lesz az ottani szép és jó, de addig is csak a régi marad. A lényeg, pedig az, hogy „Fő az optimizmus”, mindenhez úgy kell hozzá állni, hogy biztos jó lesz és akkor tényleg jó is lesz, nem ugyan az mint régen, de jó lesz az a lényeg. Addig is kiélvezem az utolsó pillanatokat.

                                                                                                          Eger,2013.06.12

ELŐSZÓ:

A pillanat mikor felkelsz reggel, és valami furcsát érzel, valami olyat, hogy ez a nap más lesz mint a többi, úgy érzed valamiért más lesz, de még nem tudod miért. A pillanat mikor már majd nem vége a napnak, de még mindig nem történt semmi különleges, a pillanat, amikor aggódni kezdesz e miatt, hogy mi van, ha valami borzalmas lesz, mi van, ha nem is különleges, hanem rémisztő, mi van ha, ha már nem tudod, mire gondolj és már a kétség félelemmé alakult.  A pillanat mikor végül kiderül, hogy miért érezted azt reggel, hogy ez a nap különleges lesz, amikor kiderül, hogy semmitől nem kellett volna félned, amikor kiderül, hogy ez két esélyed dolog, amikor kiderül, hogy akár örülhetnél is neki, de akár sírásba merülhetnél és dühönghet, ez az a pillanat amikor neked, a kis tizennégy éves kis énednek elmondják a szülei, vagyis csak az édesanyád, mert az édesapád még kiskorodban elköltözött tőletek, elmondja neked, hogy alig 28 nap múlva a tőletek körülbelül 1000km-re lévő Berlinbe költöztök, na igen ez az a pillanat ami annyira sokkoló, hogy először elefánt könnyekben törsz ki, majd a boldogság minden fajtája eluralkodik rajtad, ezek után megint csak sírsz, búslakodsz, és ez játszódik le újra és újra rengetegszer benned, majd legvégül ott tartasz, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal és azon gondolkozol, hogy most mit tegyél. Igen ez az  a pillanat, ami most velem történik, ez amit konkrétan nem tudok felfogni, amivel nem tudom mit kezdjek, őrlődjek a szomorúság kövei között és bánkódjak a múlt miatt vagy pedig járjak a fellegek között a boldogságtól a jövő tartogatásai miatt.

                                                                                                          Eger,2013.06.11.