2.FEJEZET: bankett v. „ A BÚCSÚ kezdete”
A pillanat, amikor hazaérsz a bankettről, és átgondolsz
mindent, mindent, ami azon a délutánon veled történt. Attól a perctől fogva,
hogy édesapád megérkezik hozzátok, majd elindultok ketten. Attól kezdve, hogy
beültök a kocsiba, ketten szótlanul édesanyád nélkül, édesanyád nélkül, mert ő
nem lehet ott a bankettodon, nem lehet ott, mert a testvérednek krumpli
méretűre dagadt az arca. Onnantól, hogy csöndben pár szóval megbeszélitek a
berlini utat:
- Tehát mentek Berlinbe. – már a kérdést sem érdemli meg ez
a puszta tény.
- Igen.
- Mikor?
- Hamarosan.
- Mennyire?
- 27 nap. - és egy könny csepp legördül az arcodon, majd
ránézel édesapádra, és látod, hogy próbál erős maradni, de nem megy neki, egy
csepp könny neki is végig folyik az arcán.
Kiszálltok a kocsiból, és próbáltok erősek maradni, olyanok
mintha minden rendben lenne, mintha mi sem történt volna, hiszen ezt még
kevesen tudják. Majd besétáltok az iskola kapuin keresztül az aulába, ott
édesapád elfoglalja a helyét, te pedig lesétálsz az osztálytársaidhoz és
próbálsz úgy tenni mintha neked is ez csak egy apró kis ünnepség lenne, pedig
nem, ez A BÚCSÚ kezdte, a nagybetűs búcsú kezdete, innentől számítva már csak
pár napod van itt ebben az iskolában már csak 2 nap és a ballagás, ez már
semmi. Próbálod ezt nem kimutatni és próbálsz a többiekre koncentrálni,
próbálod megérteni a műsor menetét, amit már hetek óta gyakoroltok, aminek most
van itt az ideje, amit most tökéletesen kell végig csinálni, ami örök emlék
marad a kedvenc osztályfőnöködnek az eddigi éveid során, a kedvenc
osztályodnak, édesapádnak, és neked is. Elkezdődik a műsor mindenki síri
csöndben ül és figyel, várja, hogy mi fog történni, várja a megnyitó beszédet.
A megnyitó beszéd után várja az A osztály műsorát, amelyet 2 hónapig
gyakoroltak, de korántsem látszott rajta. Az egész műsor egy hip-hop és egy
latin táncból állt, majd ezt követően egy dalból, a közönség hiába várt, nem
hatották meg annyira őket ezzel, magukban remélték, hogy majd a tiétek
tengernyi könnyet csal elő mindenkiből. Így is lett. Az osztályfőnök már a
latin táncnál sírni kezdett, pedig még csak semmi megható nem volt benne, csak
egy egyszerű tánc. Aztán mikor egyik tehetséges osztálytársad szóló táncot ad
elő akkor már kerül nála elő a zsebkendő, pedig ezt is csak felvezetésnek
szántuk. Ezek után már a közönség is mulattal nézett, mikor az osztályodból egy
lány „egy komoly, érzelmes darabbal készült. Címe: Bánatos keringő” , ezt azért
tudod ilyen jól, mert te mondtad a felvezetést, mert százszor elolvastad már,
már szinte fejből tudod, de ezt az utolsó részt különösen. A darab után az
iskoládban nagyon fontos szerepet betöltő néptánc következett, amit néhány
osztálytársad adott elő, ezt hiába minden iskolai rendezvény látjátok, mindig
ámulattal figyeli mindenki, ahogyan most is. Osztályfőnöködre már nem mersz
nézni annyira sír, pedig még csak most jön az igazán könny fakasztó rész. A fő
ellenséged lép ki énekelni mindenki elé, egy igazán sírós dallal, hiába, hogy
utálod, egyszerűen mikor ott végig hallgatod a libabőr kiül rád, elragad
magával a dal, és itt kezdesz el te is sírni, itt gondolod végig a dolgokat,
hogy itt kell hagynod mindent, ezt az iskolát, ezeket a tanárokat, ezt az
osztályt és itt mindent, ez az első sírásod a mai napon, de nem a legutolsó.
Amikor már a könnyeket letörölve beállsz a helyedre a keringőhöz, amit
gyönyörűen végig táncoltok, amiben annyi munka volt, de megérte, mert innen
gyönyörűen kinyitjátok a dalt, amit majd személyesen osztályfőnökötöknek
szántok és amin végül borzalmasan vége mindennek és mindenki sír és nem bírja
tovább, csak az osztályod tartja magát, mert ezt igen is végig kell énekelni
szívből , úgy, hogy az osztályfőnökötökben ezt az élményt gyönyörűen
megkoronázzátok. A dal végén egy emberként ölelitek közre osztályfőnökötöket és
fejtitek ki köszöneteket ezekért a csodálatos évekért. Az ajándékozás
pillanata, amikor minden tanár megkapja a saját ajándékát, de itt is szintén az
osztályfőnökön van a hangsúly, ő az aki a legjobban örül és aki a legjobban
sír, akihez mind oda mentek egy-egy pusziért, ölelésért. Itt az osztály sír,
itt az osztályfőnök sír, együtt, közösen, egy szívből. A közös sírás után
következi, hogy mindenki szétszéled és élvezi az estét, te úgy döntesz, hogy a
két legjobb barátnőddel az osztályból elvonulsz arra a helyre ahova mindig
jártatok ebben az évben minden szünetben, a lépcsőfordulóba a tornaterem felső
öltözőinek bejáratához. Ide jártatok, itt néztétek az izzadt, izmos, gimis
pasikat. Itt leülsz a helyedre, a radiátor elé a földre. Mindig itt ültél,
minden szünetben, mindig mikor rossz kedved volt. Itt jó volt átgondolni azokat
a pillanatokat amiket ezen a helyen töltöttél, majd átsétáltok a galérián, át a
folyosó bejáratán, a sötét tipikus folyosóra, ahol végül eltörik minden, ömlik a
könnyed, de nem veszi észre rajtad senki, annyira sötét van, és annyira hallkan
sírsz. Végig gondolod, hogy ez az a folyosó amin mindig végig mentek, amin már
nem sokáig lehetsz, amire mindig emlékezni fogsz, aminek a végén ott van az
osztályterem, a tietek, ahova szinte minden reggel késve léptél be, ahova most
is beléptetek, ahol most nem volt senki, ahol nem volt az a megszokott
hangzavar ami mindig, ez a terem most csendes volt, de csak egy darabig, mert
mikor belépsz a terembe, hangosan kezdesz el sírni már nem bírod tovább, csak
mész az ablakig, ahhoz az ablakig ahova mindig elvonultál mikor rossz kedved
volt, amihez oda mentél mindig és akár milyen idő volt oda mentél, és
kinyitottad, majd kiültél oda, és csak gondolkoztál. Most megint oda mész, kinyitod,
oda ülsz, lerúgod a cipőd, és csak sírsz és gondolkozol, hogy nem tudod itt
hagyni mind ezt, e nélkül nem vagy teljes. Oda ül melléd az a lány aki már az
egyik legjobb barátnőd az osztályból, az aki a padtársad volt másfél évig, akit
megszerettél, aki bölcs, aki furcsa, de te mégis szereted, oda jön és megölel,
és anyit mond:
„Biztosan ott is lesz egy ugyan ilyen jó osztály, biztosan
őket is szeretni fogod, biztosan ott is jó helyed lesz, biztosan jó lesz ott is
minden, ne sírj, szeretünk, bármennyit piszkáltunk, szeretünk és soha nem
fogunk el felejteni, és beszélni fogunk, mindig, nem fogjuk elfelejteni
egymást, nem vagyunk olyanok, ez nem olyan két év volt amit csak úgy el lehet
dobni, fontosak vagyunk egymásnak.”
Meghat téged, ez és még jobban sírsz, de tudod, hogy akkor
sem fogja semmi sem pótolni mind ezt. Ez akkor is hiányozni fog. Kimentek az
iskola elé, ott az igazgató, az osztályfőnök és néhány osztálytársad, és
meghallod, hogy arról beszélnek milyen jó lesz jövőre, milyen jó lesz, hogy így
együtt maradtok, hogy milyen jó osztály lesztek. Igen, ők még nem tudják, hogy
te elmész, és nem leszel köztük. A beszélgetés közben újra minden végig fut
rajtad és nem bírod arrébb mész elég messze tőlük, hogy ne lássák, hogy sírsz,
majd leülsz a fűbe és könnyeket hullatsz a kemény földre. Nem várod el, hogy
bárki is oda jöjjön hozzád, de mégis ott lesz a három legjobb barátod az
osztályból, a két lány akivel felmentél a terembe és Peter akivel kezdetben
egymás ellentétei voltatok, és csak veszekedni tudtatok, majd idővel
összekovácsolódtatok és jó barátokká váltatok. Oda ültek köréd és próbáltak
felvidítani, néha ez sikerült is, de aztán újra és újra elő jött minden, és
újra sírásban törtél ki. Mikor már nagy nehezen össze szedted magad, vissza
mentél az iskola kapujába, megnézted magadnak, most így utoljára, mikor
csodáltad iskolád, egyszer csak kitoppan a kapun egyik osztálytárad. Nem jelent
sokat neked, de mikor meglát sírni, elmondod neki mi bánt, megölel és ez jól
esik, tudod, hogy szívből jön, jól esett. Az ölelés után belépsz a kapun
körbenézel és élvezed az este többi részét, majd mikor mész haza, utoljára
megkéred Vicky-t, hogy kísérjen haza, ő az aki ott ült veled az ablakban, ő az
aki minden késő estig tartó iskolai program után haza jött veled, benne bíztál,
hiába volt lány, tudtad, hogy erős, és ha valami baj lenne enne bízhatsz. Most
utoljára is vele mentél haza, a kapuban elköszöntetek, majd per csepp könnyet
hullajtva hazaértél, a könnyek megint a búcsútól való félelem miatt volt, nem
bírtak még akkor sem felfogni, hogy itt kell hagyni nem sokára mindent, még
most is félelmetesnek tűnt. Beléptél az ajtón és mintha semmi sem történt
volna, mintha nem is sírtad volna végig az estét, boldogan és vidáman mindent
elmeséltél otthon, illetve mindent kivéve a sírásaidat, majd szinte úgy ahogy
voltál bedőltél az ágyba és úgy érezted teljesen lefáradtál. Pár perc alatt
elaszol, de előtte végig gondolod a délutánt, végig gondolod a bankettet, a
ballagást, azt hogy már csak pár napod van, és végül átgondolod újra a búcsút
és újra pár csepp könnyet ejtesz ez úttal a párnádra. Álomra hajtod fejed,
elalszol és ezzel lezárul ez a napod is, úgy mint a többi, eggyel kevesebb az
itt tölthető napokból és éjszakákból.
Eger, 2013.06.13.
